Fáradtan ballagtam hazafelé munkából. Az utca a szokásos unalmas képpel meredt vissza rám. Az ablakokból az esti híradó fényei villogtak.
Lépteket hallottam. Ijedten fordultam hátra. De természetesen egyetlen egy elvetemült gyilkos sem kergetett baltával a kezében. Ugyan miért is tette volna, hisz semmi olyan értékem nincs, ami irigylésre méltó lenne.
Folytattam tehát a hazafelé vezető sétát. Néha ez a röpke fél óra egy örökkévalóságnak tűnik. Amikor a fagyos járdán lévő jégvirágokat csodálom, és abban reménykedem, hogy a köztünk lévő távolság megmarad. Vagy mikor egy fárasztó nap után, csak egy zuhanyra vágyom. Arra, hogy a forró víz futótűzként terjedjen testemen. De mikor a fák levelei a sárga és piros különböző színeiben pompáznak, az idő csak úgy repül.
Már megint. Már megint hallom a lépteket. Megálltam egy pillanatra. Semmi nesz.
- Te teljesen meghülyültél! - nevettem fel magamban, s tovvábbindultam.
Amint megtettem az első lépést megint hallottam a lépteket. Egyre gyorsabban közeledtek felém. Nem törődtem velük, én is megszaporáztam a lépteimet. Magamhoz szorítottam a táskám és rohanni kezdtem.
Kifulladtam. Megálltam, hogy körbenézzek. Ismételten nem találtam senkit körülöttem. Már a házak is messze voltak. A távolban még látszott az ablakok fénye, de már alig lehetett kivenni őket.n
Matattam a táskámban; találtam egy doboz cigarettát. Előszedtem az öngyújtómat, s próbáltam meggyújtani, de az Istenért sem akart lángra lobbanni. A földre dobtam, majd továbbálltam.
Az út egy helyen kettéágazik: az egyik egy hosszabb, kivilágított földút. A másik lehetőség egy apró kis ösvény, amely az erdőn vezet keresztül, egyenesen a házunkig. Szinte csak én használom, mert a többi ember fél. Félnek... Hát nem ironikus? Félnek a fáktól, de a nagyvárosban, az emberek közt biztonságban érzik magukat. Ott, ahol bármelyik percbe feltűnés nélkül akár meg is ölhetnének, fel sem tűnne senkinek. Csak egy lennél a nagy tömegből. Nem hiányoznál senkinek.
Elővettem zseblámpámat és megindultam hát a szokásos úton, a szűk, tölgyfákkal szegélyezett ösvényen. Szeretem ezt a helyet. Kiskoromban mindig ide bújtam el, ha valaki megbántott. Vagy ha éppen egyedül akartam lenni. Fura kis kölyök voltam. Míg a többi lány barbie babákkal játszott ln a fiúkkal fociztam, vagy nagyokat sétáltam az erdőben.
Furcsa neszre lettem figyelmes. Mintha az avar zörgött volna. Biztos csak egy sün...
De a kis tarajos túl könnyű ahhoz, hogy ekkora zajt csapjon. Talán egy vaddisznó, vagy őz.
Egy vállrándítással elhessegettem a félelmem.
Kedvenc dalom dalszövege zúgott a fejemben, azt kezdtem dudorászni, hogy eltereljem a figyelmem.
A kutyám ugrott elém hirtelen. Leült elém, és csak nézett rám. Nagyon megörültem neki, hisz nagy termete miatt meg tud majd védeni az esetleges vad-támadástól. Megsimogattam a fejét, majd tovább sétáltam, de a kutya nem mozdult. Hiába hívtam, ő maradt. Megragadtam nyakörvénél fogva, hogy indulásra bírjam. Hideg, kissé ragadós, víznél sűrűbb anyag tapad a kezemre. Undorodva húztam el. A fény elé tartottam, hogy lássam, mibe nyúltam bele. Mikor megláttam a vörös színben úszó tenyerem, eldobtam a lámpát kezemből. Vérfagyasztó sikoly szaladt ki számon. A kutya felvonyított, majd futásnak eredt. Hiába kiabáltam utána, ő csak szaladt. Le akartam hajolni a lámpáért, de az már nem volt a földön.
Féltem. Remegve tekintettem körbe, de mindhiába. Sötétség uralkodott mindenhol. Ilyenkor mondják azt az emberek, hogy nem a sötéttől félünk, hanem az ismeretlentől. Akkor én mégis miért féltem?! Se a sötéttől nem félek, az út és az erdő pedig nem ismeretlen. Mégis pánikba estem. Mélyeket lélegeztem, hátha az segít. Körülbelül fél úton lehettem, vagy még ott sem. Mi lesz, ha elindulok, de csak körbe-körbe fogok járkálni az erdőben? De itt sem maradhatok, ahol lábaim földbe gyökereztek. Óvatosan, tapogatózva megindultam. Nem tudom mennyi idő telt el, de az amúgy kötelekből font idegeim cérna vékonyságúak lettek. Ekkora jutott csak eszembe, hogy van telefonom, amivel akár segítséget is kérhetnék valakitől.
Kutattam a táskámba, de sehol sem találtam. Kivettem belőle mindent, egyesével áttapogattam az összes vackot, de sehol sem találtam a mobilom. A pánik eluralkodott rajtam. Leültem a hideg földre, hogy összeszedjem a gondolataimat. Alig hogy letelepedtem fényt pillantottam meg egy bokorban. A zseblámpám!
Azonnal talpra ugrottam és a fény felé eredtem. Már majdnem megfogtam, mikor egy kéz felkapta előlem. Remegve pillantottam fel az alakra, aki felém tornyosult. Talpig fekete ruhát viselt, fején kapucni volt és egy maszk, ami kétségbeesést szimbolizált.
- Csak nem ezt keresed? - tartotta kezében a lámpát.
Ijedtemben se megszólalni, sem megmozdulni nem tudtam.
- Na, mondj nekem valami szépet, drágám. Vagy csak nem félsz? Arra nincs okod. Hisz úgyse jutsz ki innen élve. Hát ne félj! Eddig se féltél semmitől életed során, most se tedd!
Nyájas szavai csöpögtek az undortól és a gyűlölettől.
Hátat fordítottam és futásnak eredtem, de ő gyorsabb volt nálam. Megragadta karom és egy fának lökött. Kezeimet hátrakötözte, majd szembe fordult velem.
- Te sem gondoltad komolyan, hogy el tudsz futni előlem - mondta lesajnálóan. Mély, rekedtes hangja vérfagyasztó volt.
- Ki vagy te? - kérdeztem.
- A lelkiismereted, drágám. Most megfizetsz azért, amiket életed során tettél. A dolgokért, amiken csak úgy átsiklottál, mintha mi sem történt volna. Pedig tudom, hogy legmélyen a mai napig nyomaszt minden egyes tetted.
Hirtelen az összes rossz cselekedetem lepergett a szemeim előtt. Mikor 4 évesen kivertem a fagyit az öcsém kezéből, ő pedig sírva fakadt. Mikor kisiskolás koromban összefirkáltam egy lány füzetét, mert ő kicsúfolt, majd ráfogtam egy másik gyerekre. Vagy amikor kútba dobtam a szomszéd macskáját, mert az mindig bemászott a kertbe. És egy ember halála is fűződik a nevemhez. Elütöttem valakit. Véletlen volt, de nem szálltam ki, hogy segítsek rajta.
- Látom eszedbe jutott egy-két dolog. Nos, mondanál valamit, az utolsó szó jogán? Nem mintha számítana valamit, de tartsuk be a szabályokat - hörögte az arcomba.
- Ki a franc vagy te? - zokogtam kétségbeesetten. - És mit akarsz tőlem?!
- Én szabadítom meg a világot a rossz emberektől.
- Ki vagy te, hogy eldönts, kik a jók és a rosszak?!
- Sok a kérdés, kevés a vér...
Egy kés húzott elő. Sötét volt, de így is láttam ahogy a földön heverő zseblámpa gyenge fénye megcsillan rajta. Végighúzta rajta ujját, majd felém fordult. Minden egyes ordításom és rugdalózásom hiába való volt. A penge célba ért két bordám között. Nem szúrt mélyre. Azt akarta, hogy szenvedjek.
- Fáj? - kérdezte önelégült hangon, majd még egyet szúrt, közvetlenül alá.
Ez már mélyebb volt. Éreztem, ahogy pólóm átitatódik vérrel.
Megint egy szúrás. Ez a mellkasomnál sebzett meg. Éreztem, ahogy tüdőm nem képes ellátni funkcióját. Minél kevésbé kaptam levegőt, annál több késszúrást éreztem testemen.
A végső döfés a szívemet találta el.
Élettelenül zuhantam össze.
